LÉLEKCSAPDÁBAN VI.

Részlet a Lélekcsapdában című 
regényemből, ami 2011-ben jelent meg.

Eszter a délelőtti gyenge nyári forgalomban, alig több mint hu­szonöt perc alatt ért le a gyermekkorát leginkább meghatározó faluba. Gondolkozott, hogy beálljon-e a kertbe. Kerékpárral vagy autóval menjen az ártérbe. Végül beállt a tornáccal párhuzamosan kialakított árnyas helyre. Kinyitotta a házat, kitárta a spalettákat és az ablakokat. Már hetek óta nem járt a házban, a levegő áporodott volt. Bevitte a csomagjait a kocsiból. Megszabadult a hivatali ruházatától, ledobta a melltartóját, a kedvenc fehér vászonblúzát vette fel és rövidnadrágot húzott. Péterrel való megismerkedésük helyszínére az ártérbe indult. Akkor tizenévesen nem sejtette, hogy Péter mennyire megváltoztatja az életét. A nyári konyhából kitolta a biciklijét, bezárta az ablakokat és az ajtót. Nyeregbe pattant és lekerekezett a Zagyva-partra. Útközben ismét érezte azt a furcsa belső remegést, amit az első találkozásukkor érzett Péter kisugár­zásától. Sokszor jött elő az elmúlt évtizedekben ez a semmihez nem hasonlítható érzés. Vágyott rá, de félt is tőle. Vágyott rá, mert olyan jó volt, mint egy orgazmus. Tartott tőle, mert Péter a kielégüléseiket követően gyakran alázta meg.

Megérkezett a partra, leterítette a magával hozott plédet és le­ült. Úgy fordult, hogy a vizet és a gáton vezető utat egyaránt lát­hatta. Felidézte a napot, amikor önfeledten labdáztak a lányokkal a parton. Nem vette észre egyikük sem, hogy Péter az ártéri erdő­ből lesi őket. Hirtelen maga előtt látta Klárit, akinek az orrát pont a táncmulatság napján sikerült telibe találnia egy labdával.

A gondolataiból közeledő kerékpár zaja zökkentette ki. Össze­húzta résnyire a szemét, hogy meglássa az ellenfényben ki közelit. Marcsit ismerte fel a gátháton futó úton. Nem örült, hogy egykori barátnője pont most jött erre. Híresen jó barátok voltak, mindenü­ket megosztották egymással. Talán ez volt a baj. Azóta sem engedett senkit olyan közel magához, mint Marcsit. A barátságuk szétfoszlásával az emberekbe vetett bizalma erősen megingott. Nehezen élte meg azokat az időket, akkor szerezte a lelkébe mélyre fúródó apró tüskéket.

Majdnem harminc éve, hogy a fiúk az egyik Szent Iván-éjre a szo­kásosnál is nagyobb tábortüzet terveztek. Péter és Feri két nap­pal korábban kimentek, hogy mindent előkészítsenek. A két barát kora reggel elkezdte a rőzsét gyűjteni. Jól tudták, hogy a napfel­kelte utáni egy-két órában általában lehűl a levegő, ezért Feri egy üveg törkölyt hozott lélekmelegítőnek. Délre embermagasságú máglyát hordtak össze, és a pálinka is elfogyott. A nap magasan járt és erősen sütött. Péter javasolta, hogy húzódjanak be az ár­nyékba és pihenjenek egyet, mielőtt hazaindulnának. A pálinka és a meleg legyőzte a fiúkat, és elszenderedtek az ártéri fák árnyékos hűsében.

Késő délután tértek magukhoz. Addigra megérkezett a többi fiú, gondoskodtak az utánpótlásról. Az este folyamán jó pár üveg pálin­ka és bor lecsúszott a torkukon. A bőségesen fogyasztott alkohol­nak szalonnával, sonkával és kolbásszal ágyaztak meg. Hajnal felé ismét elnyomta őket az álom. Delelőn állt a nap, mikor magukhoz tértek, és nekiálltak a bográcsba való előkészítésének. Két bogrács­ban főztek az egyikben slambuc kapott helyet, a másikban pörkölt rotyogott.

A lányok este hétkor érkeztek. A fiúk nem voltak részegek csak erősen spiccesek. A vacsora után, mikor a tábortüzet meggyújtották, talán az elfogyasztott italnak köszönhetően előkerültek a sikamlósabbnál sikamlósabb témák. A lányok közül Marcsi és Klári szerette a pálinkát. Marcsi, ha kedve tartotta, asztal alá tudta inni a fiúk több­ségét. Így ketten voltak, akik nem bánták, amikor a fiúk bizalmaskod­va fogdosták a combjaikat, vagy magukhoz ölelték valamelyiküket. Eszter ekkor már egy éve Péterhez tartozott. Soha nem látta még Pétert ilyennek. Minden gátlás nélkül ölelgette Marcsit, aki láthatóan élvezte a fiú közeledését. Az elfogyasztott pálinka elnyomta az önkontrollját. Mire a tűz lángjai már nem értek az égig, elkezdték a tűzugrást. Elsőre mindenki a párjával ugrott. Péter azonban várat­lanul felpattant és Marcsit rántotta fel magához, majd maga után húzva futni kezdett a tűz felé. Eszter érezte, hogy gombóc növekszik a torkában és nem tudta visszatartani könnyeit. Péter a részegek magabiztos érzéketlenségével lépett Eszterhez, hogy vele ugorjon a lángok fölött másodszorra, ám bal kezével még mindig Marcsi kezébe kapaszkodott. Eszter tehetetlenül ugrott. Többszörösen megalázottnak érezte magát. Az első ugrásnál cserbenhagyta Péter. Másodjára még rosszabb történt. Az édes hármasban végrehajtott ugrást úgy élte meg Eszter, mintha csoportosan szeretkeztek vol­na. Amint tehette elszökött. Végig sírta az utat, fejében kavarogtak a gondolatok. Nem tudta eldönteni, hogy a szégyen vagy a csalódás erősebb benne. Hazaérve bekuporodott az ágyára és megpróbálta végiggondolni az estét.

Reggelre a tábortűztől füstösen ruhástól ébredt az ágyán. Po­csékul érezte magát. Újra átgondolta az éjszaka történteket és akárcsak akkor, arra jutott, hogy beszélnie kell Péterrel. Megmo­sakodott, átöltözött és elindult a tanyára, ahol Péter töltötte a nyarakat. Útközben kereste a szavakat, miket mondjon a fiúnak. Legszívesebben számon kérte volna az ígéreteit, de félt, hogy a fiú öntörvényűsége nem tűri a felelősségre vonást. Úgy döntött, el­meséli Péternek, mennyire rosszul érezte magát Szent Iván-éjen. Megkéri, többet ne alázza meg, se nyilvánosan, se kettesben. A ta­nyán csak a háziakat találta, akik három napja nem látták Pétert. Mérhetetlenül csalódott volt, hazafelé benézett Marcsihoz, de a barátnője sem volt otthon. Marcsi nagymamáját, Nanót kérdezte, hogy merre lehet az unokája.

-    Nem tudom én azt, hogy merre kódorog az a lány - mondta Nanó, majd szűkszavúan hozzátette -, nem teszik nekem, amiket csinál, nem lesz ennek jó vége - ezzel részéről lezárta a beszélge­tést, és befordult a nyári konyha ajtaján.

Eszter visszakerekezett a házukhoz és a diófa árnyékában borsót pucoló édesanyja ölébe hajtotta a fejét. Az anya megérezte, hogy va­lami rossz történhetett Eszterrel. Amióta Eszter apja elhagyta őket, szorosabb lett a kapcsolat anya és lánya között.

-    Mi történt, drágaságom? - kérdezte Erzsébet a lányát, miköz­ben megsimogatta az ölébe hajtott fejét. Eszter nem válaszolt, az asszony megpróbálta kitalálni, mi nyomaszthatja gyermekét. - Pé­terrel minden rendben van, nem vesztetek össze? - talált rá kérdé­sével az anya a szomorúság okára. Eszter nem akart megszólalni. Anyja sokszor próbálta lebeszélni őt Péterről. Olyankor gyakran összevesztek. Nem volt ereje vitatkozni, veszekedni. Megértésre és szeretetre vágyott, szorosabban fúrta arcát anyja ölébe.

„Te, ugye nem történt semmi olyan köztetek, ami visszafordíthatat­lan - aggodalmaskodott az asszony. Eszter csak a fejét rázta, és meg­eredtek a könnyei. Az anya kis idő múlva érezte, hogy a lánya könnyei átáztatják a vékony nyári szoknyáját. - Kincsem, engedd, hadd segít­sek! - kérlelte a lányt. Eszter felemelte a fejét és kisírt szemével beleka­paszkodott anyja szemébe, hangtalanul mondva: segíts, kérlek!”

-    Péter eltűnt, és nem tudom, de lehet, hogy elrontottam vala­mit - kezdte halkan mesélni a történteket Eszter -, Péter nagyon furcsán viselkedett Szent Iván-éjen. Jóformán nem is szólt hozzám. A tűzugrást Marcsival kezdte, utána pedig hármasban ugrottunk. Annyira megalázó volt, hogy a szerelmem semmibe vesz, és a barátnőmmel ugrott elsőnek. Szégyelltem magam, amint lehetett, eljöttem - me­sélte lesütött szemmel Eszter. Elhallgatva, hogy a második ugrás sokkal rosszabbul érintette, mint az első. Zsebkendőt kért, kifújta az orrát, ismét anyja szemébe nézve folytatta - a legrosszabb, hogy most sem találtam otthon Pétert, hazafelé beugrottam Marcsihoz, de ő sincs otthon - fejezte be a szomorúságának feltárását kissé megkönnyebbülve a lány. Anyja csóválta a fejét és az járt az eszében, miként mondja el Eszternek, hogy számtalanszor érték hasonló megaláztatások, amíg együtt éltek Eszter apjával.

-     Kicsim, a férfiak többsége nagy természettel van megáldva

- vezette be az anya a mondandóját. Izgatott volt, nehezen viselte, amikor Esztert szenvedni látta. A válása után sokáig járt lelki ta­nácsokért titokban egy pszichiáterhez. A hatvanas-hetvenes évek­ben a társadalom hamar megbélyegezte azt, aki lélekgyógyászhoz fordult. A pszichiáter a lakásán fogadta Erzsébetet, akit mindig lenyűgözött a berendezés harmóniája, a férfi eleganciája és jólétet sugárzó lakása. A pszichiáter többször felhívta az asszony figyel­mét, hogy foglalkozzon többet Eszterrel. A leány abban a korban volt, amikor a család és az apakép hiánya miatt súlyos önazono­sulási, később párkapcsolati nehézségek sorával fog majd szem­benézni. Az orvos felajánlotta Erzsébetnek, hogy egyszer-kétszer elbeszélget a lányával a későbbi gondokat megelőzendően. Eszter szívesen kísérte anyját doktor Nagylaki Tamáshoz. Szeretett új környezetben lenni, ahonnan nem a Lenin összes művei köszöntek vissza a könyvespolcok kizárólagos lakóiként. A pszichiáter egy idő után megkérte őket, hogy külön-külön menjenek terápiára. Eszter büszke volt, hogy egy lélekbúvárral oszthatja meg gondola­tait és érzéseit. Nem a szokványos orvos-páciens viszony alakult ki közöttük. A férfi hol atyáskodóan viselkedett, hol egyenrangú félként kezelte a lányt. Eszter Nagylakiban, hol az apját látta, hol arról ábrándozott, hogy milyen jó lenne a férfi karjaiban megpi­henni egy hosszú szerelmeskedés után.

-    Péter lenyugszik majd, ne telepedj annyira a nyakára - magya­rázta Erzsébet a lányának, bár maga sem tudta, hogy mi a legjobb viselkedés hasonló esetben. A saját házasságának végét tragédiá­nak élte meg annak ellenére, hogy férje hamar elfordult tőle. Soha nem ismerte be, hogy ő legalább annyit tett a szétválásukért, mint Eszter apja. Nagylaki doktornak évekbe tellett, mire rávezette az asszonyt, hogy a házasság egy olyan szövetség, amelyben nem ak­kor adok, ha kapok.

-    Anya, hol lehet Péter, ugye nem érte baj? - tört ki Eszterből a féltés -, lehet, hogy hiba volt otthagynom őt abban az állapotban - tette fel a kérdést, és meg sem várva az anyja válaszát, folytatta -          felmegyek Budaörsre, csak ott lehet. Biztos megbánta már, hogy cudarul viselkedett velem, és most ott nyalogatja a sebeit. Gondol­kodik, miként engeszteljen ki - derült fel Eszter, amint számára kedvező megoldásra lelt.

-    Menjél csak, aranyom - biztatta Erzsébet a lányát. Titkon re­mélte, hogy Eszter nem találja ott a fiút és ráébred, hogy Péter sem különb a többi férfinál, akiket a vágyaik vezetnek. Amint megkap­ják, amit akarnak, odébb állnak.

Eszter még fiatal volt, nem gyűlt benne össze annyi keserűség, mint az anyjában. Bizalommal fordult minden emberhez, ezért ne­hezen tudta feldolgozni a Szent Iván-éji történteket. Lelkileg meg­gyötörve, megtépázott méltósággal indult a vonatállomásra, hogy megkeresse Pétert.

LÉLEKCSAPDÁBAN V.